Kellemes nyári délután volt. Az öreg király kastélya teraszán szunyókált egy karosszékben. Semmi fontosabb dolga nem akadt. Fele királyságát nagyobbik lányának férje igazgatta, másik fele királyságát kisebbik lányának férje irányította. A legkisebbik királyi fia pedig egy másik király fele királyságán uralkodott.
Így az öreg királynak nem maradt más teendője, mint hogy pihengessen, olvasgasson, szunyókálgasson kastélya teraszán egy kellemes nyári délután kedvenc karosszékében.
Ahogy ott szunyókált, egyszer csak nagy lábdobogás, futkározás hangja hallatszik, kicsapódik az ajtó és kedvenc unokája robban be rajta, nagy kipirulva.
– Királyi nagytata! Királyi nagytata! Kérlek, parancsold meg a lovásznak, nyergelje fel a táltost, utasítsd a fegyvermestert, élesítse ki a sárkányölő kardot, mert kell nekem. Megyek és rögtön végzek a Hétfejű sárkánnyal! – kiabálta lelkesen a királyi unoka.
– Kedves unokám, nagyon sajnálom, nem mehetsz megölni a Hétfejű sárkányt, mivel az már nem létezik. Ha odafigyeltél volna történelemórán, tudnád, hogy nagyobbik nénéd királyi férje, amikor elnyerte lányom kezét és vele együtt fele királyságomat, megölte a Hétfejű sárkányt.
– De kár! – szomorodott el a királyi unoka és csendesen elsomfordált.
Az öreg király büszkén emlékezett vissza a nagy dicsőségre, amikor királyi veje a Hétfejű sárkány mind a hét fejével felvonult a kastélya előtt, elnyerve így királyi lánya kezét és fele királyságát.
Jóformán be sem fejezte az emlékezést, amikor megint kicsapódott az ajtó és előtte termett királyi unokája.
– Királyi nagytata! Királyi nagytata! Kérlek, parancsold meg, hogy az udvari varázsló készítse elő a varázsitalt, utasítsd a királyi vargát, öltögesse össze a mérföldjáró csizmát, mert indulok, hogy legyőzzem a rettenetes Vasorrú bábát, a gonosz boszorkányt!
– Ejnye, kedves királyi unokám! Te tényleg hiányoztál a történelemórákról, mert ha nem, tudnád, hogy a Vasorrú bába már nem létezik, kisebb nénéd királyi férje győzte le fondorlatos eszével, ezért kapta kisebbik lányom kezét és másik fele királyságomat.
– De kár! – búslakodott a királyi unoka és lábát csúsztatva, elvonult.
Az öreg király mosolyogva emlékezett vissza, milyen nagyokat nevetett az egész kastély népével, amikor végighallgatta, hogyan győzte le fondorlatos eszével második királyi veje a gonosz boszorkányt, elnyerve így királyi lánya kezét és fele királyságát.
Nem telt bele öt perc, újra csapódott a terasz ajtaja és ott állt előtte királyi unokája, nagy elhatározással.
– Mi van már megint? – kérdezte az öreg király egy picit bosszankodva, hogy nem hagyják rendesen elmélkedni.
– Királyi nagytata! Tüstént parancsold meg a lovásznak, nyergelje fel a táltost, utasítsd a fegyvermestert, élesítse a sárkányölő kardot, a varga öltse össze a mérföldjáró csizmát, a varázsló készítse a varázsitalt, mert most egyenest a Legyőzhetetlen Óriással akarok megküzdeni.
– Most már haragszom, kedves unokám, hogy ezt se tudod: a Legyőzhetetlen Óriás már nem létezik. Nagyapád királyi fia győzte le, így elnyerve édesanyád királykisasszonyi kezét és az ő királyi apja fele királyságát.
– Nagy kár! – sértődött meg a királyi unoka és, duzzogva bevágva maga mögött az ajtót, távozott.
– Az volt ám a szép! – emlékezett vissza az öreg király, amikor egyetlen királyi fia belovagolt királyi feleségével oldalán a kastélyba. Az egész kastély népe csak ámult-bámult a királyi feleség szépségén.
Halkan nyílt az ajtó. Az öreg király unokája dugta be a fejét rajta.
– Nagytata! Elmehetek focizni?
– Menjél, menjél, csak meg ne izzaszd magad! – bólogatott szeretetteljesen az öreg király.