A meghívó olyan vékony volt, hogy Helga először hagymahéjnak nézte. Aztán kinyílt rajta egy kék virág, és apró betűk kanyarodtak elő a szirmai közül:
„Ma délután bál a Porcelánkertben! Tánc a kék bálna hátán! Legszebb pillanatát minden vendég örökre megőrizheti.”
– A bálnán szeretnék táncolni – jelentette ki Helga.
– Én pedig szeretném, ha végre valaki megfelelően értékelné a köpenyemet – mondta Zizi.
Megigazította két kék hajkontyát, és végigsimított csillagos, sötétkék köpenyén. Piros csizmájáról egyetlen porszemet is lepöccintett. Azt nem lehetett mondani, hogy felkészületlenül indul bálba.
A Porcelánkert egy dombtetőn állt. Fehér fal vette körül, föléje óriási, összecsukható vászontető borult. A kapuban hosszú kötényes ember várta őket; a füle mögül három ecset meredt elő.
– Mázas úr vagyok. Odabent semmihez se nyúljanak piszkos kézzel!
Helga a háta mögé dugta a tenyerét. Nem volt különösebben piszkos, de egy kertben azért előfordul az ilyesmi.
A kapu mellett agyagcsiga araszolt a kövezeten. A hátán még nedvesen fénylett egy festett rózsa. Mázas úr lehajolt, és rácseppentett valamit egy aranyszélű csészéből.
A csiga megállt. Teste fehérré, háza fényes rózsaszínné változott.
– Ó! – Helga leguggolt.
Ekkor esőcsepp hullott a csiga orrára. A fehérség visszahúzódott, a csiga megrázta a szarvát, és sietve bemászott egy levél alá.
Mázas úr bosszúsan feltekintett.
– Már megint esőt hoz a szél! Szerencse, hogy elkészült a tető.
Megrántott egy zsinórt. A vászon szétnyílt a kert fölött, eltakarva a szürkülő eget.
Odabent porcelántulipánok között vezetett az ösvény. Egy fehér medencében kék bálna ringott, hátán akkora sima hellyel, hogy ketten kényelmesen elférhettek rajta. Körülötte festett hullámok emelkedtek, de egyik sem csapott ki a partra.
Helga már indult volna, ám Zizi észrevett egy felborult porcelánbékát.
– Mindjárt segítek!
Ujjával megérintette. A béka talpra ugrott, kettőt kuruttyolt, aztán visszamerevedett.
– Ezt te csináltad? – kérdezte Helga.
Zizi büszkén bólintott.
– Egy tárgyat meg tudok mozdítani, amíg visszatartom a lélegzetemet. Utána jó darabig semmi efféle varázslat. A béka kicsi volt. Azzal könnyű.
Mázas úr elővette az aranyszélű csészét.
– Előbb válasszanak pózt! A bálna csak a legszebb pillanatokat őrzi meg.
Helga fél lábra állt, kitárta a karját, aztán majdnem felborult.
– Inkább menet közben választanék.
– Helyes! – kiáltotta Zizi. – A táncot nem lehet előre beállítani.
Felpattantak a bálna hátára. Mázas úr egy-egy cseppet pöttyintett a cipőjükre. Valahonnan halk csilingelés szólt, a bálna ringatózni kezdett, Helga pedig nevetve fordult egyet.
Zizi köpenye szétterült mögöttük.
Ez volt az a pillanat, amelyet Mázas úr meg akart őrizni.
– Úgy! Egy kicsit balra a fejet! Tündérke, a köpenyt magasabbra!
– Nem vagyok tündérke! Tündér vagyok!
Zizi sértődötten kihúzta magát. Aztán lenézett.
Piros csizmáján fehér folt terjedt.
Helga megpróbálta felemelni a lábát. Nem sikerült. A cipője hozzátapadt a bálna hátához, bokája pedig olyan merev lett, mintha szoros csizma szorítaná.
– Mázas úr! Állítsa le!
– Most? Amikor ilyen szépen sikerül? Nemsokára megszólal az esti harang, és elkészül a máz. Mindenki magukat csodálja majd.
Helga már a térdét sem tudta behajlítani.
– Mi nem szobrok akarunk lenni!
Mázas úr kezében megremegett az ecset.
– De hát a meghívó… Örökre megőrizni…
– A táncot! – vágta rá Helga. – Nem magunkat!
Kinn megdördült az ég. Az eső dobolni kezdett a vásznon.
Helga a kapu melletti csigára gondolt.
– Víz kell! Attól elmúlik!
Zizi a medence fölé hajolt. Ujjával megkarcolta a vizet.
Kopp.
Az is porcelán volt.
– Ezt nem egészen így képzeltem – mondta halkan.
Mázas úr már szaladt a kert végében álló kancsóhoz. Felemelte, megrázta. Egy csepp sem hullott belőle.
– Kiürítettem. Nehogy ráfröccsenjen az új virágokra.
A toronyban megkondult az első figyelmeztető harangszó.
Helga combjáig kúszott a fehérség. Zizi egyik karja megmerevedett; a másikkal még a köpenyét markolta. A csillagok lassan belelapultak az anyagba, mintha ráfestették volna őket.
– Nyissa ki a tetőt! – kiáltotta Helga.
Mázas úr megrántotta a zsinórt.
A vászon megmozdult, aztán elakadt. A felgyűlt eső súlya mély zsákot húzott bele, a széle pedig ráfeszült a bálna fölött álló porcelánívre.
Mázas úr nekiveselkedett. A zsinór elszakadt.
Most már csak az eső zúgott.
Helga megpróbálta lerántani a cipőjét. A cipő nem engedett. Megcsavarta a derekát, de éles roppanás hallatszott a szoknyája szélén. Abbahagyta.
Zizi ránézett. Most nem volt sem haragos, sem színpadias.
– Nem tudlak levenni innen.
Helga nyelt egyet.
A vászon a fejük fölött egyre mélyebbre süllyedt. Ha elérhetné…
Lenézett a bálna sima, kék hátára.
– De őt meg tudod mozdítani.
Zizi tekintete végigfutott a hatalmas testen.
– Csak amíg bírom levegővel.
– Emelkedjen fel! Én megpróbálom lehúzni a vásznat az ívről.
– Ha nem éred el, vissza kell engednem.
Helga bólintott. A keze még mozgott. Egyelőre.
Mázas úr a bálna orra elé állt.
– Az ív összetörhet!
Zizi rámeredt.
– Akkor álljon félre!
A kertész hátrált egy lépést.
Zizi szabad tenyerét a bálna hátára szorította. Mély levegőt vett.
A kék óriás megremegett.
Előbb az uszonya emelkedett fel, azután az orra. A festett hullámok csörömpölve törtek le róla. Helga előrebillent, és belekapaszkodott Zizi vállába.
Feljebb.
Még egy kicsit.
A vászon már súrolta Helga haját. Felnyújtotta a kezét, elkapta a szélét, és húzni kezdte.
Nem engedett.
Zizi arca megfeszült. A bálna megbillent alattuk.
Helga két kézzel markolta meg a nedves szegélyt. Nem kifelé húzta többé, hanem maga felé, ahogy a beakadt takarót szokta kiszabadítani az ágyrácsból.
A vászon lecsúszott az ív csúcsáról.
Egy szívdobbanásig semmi sem történt.
Aztán a felgyűlt víz rájuk zúdult.
Zizi kifújta a levegőt.
A bálna visszazökkent a medencébe. Helga térde megroggyant, és lehuppant a kék hátra. Fájt egy kicsit. Csodálatosan közönséges, eleven huppanás volt.
Megmozgatta a lábujjait.
Mind a tízet.
Zizi két kézzel túrta ki arcából az elázott kék haját. Egyik kontya kibomlott, piros csizmájából víz csorgott.
A harang megszólalt.
Nem történt semmi.
Csak esett.
Helga nevetni kezdett, aztán Zizi is. Mázas úr a törött hullámokat nézte. Végül letette az aranyszélű csészét, és segített nekik lemászni.
– Azt hittem, örülni fognak – mondta.
– Annak örültünk volna, ha táncolhatunk – felelte Helga.
A Porcelánkert kapujára másnap új meghívó került. Mázas úr írta, de Helga diktálta:
„Tánc a kék bálna hátán. Mindenki addig marad, ameddig akar. Megőrizni csak az emléket szabad.”
Az aranyszélű csészébe muskátlit ültettek.
Zizi pedig kikötötte, hogy a következő bál előtt a tetőt rendesen kipróbálják.
– És most már igazán elvárom, hogy észrevegyék a köpenyemet!
Helga megemelte a sáros, csillagos szegélyt.
– Ezt biztosan mindenki észreveszi.